ÜDVÖZÖLJÜK A HVSHE HONLAPJÁN
Harcsa

Elérhetőségeink:
E-Mail: hvshe@stettni.hu



Származás, elterjedés, élettér:

Harcsa (Silurus glanis)
A harcsafélék (Siluridae) családja szerte a világon elterjedt, legtöbb képviseloi Európa, Amerika, Ázsia, Afrika és Ausztrália számos vizeiben él. Akváriumi díszhalként is igen kedveltek (Coridoras, Ancystrus, Thorocatum).
Az európai harcsa (Silurus glanis L.) természetes elterjedési területe Közép- és Kelet-Európa, de Ázsiában is megtalálható. Északon a 60. szélességi fok képezi a határt, Dél- Svédország, Finnország és a Balti-tavak területe (Onyega-tó, Ladoga-tó). Honos viszont az Elba vízrendszerében, a Keleti-tenger, a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger mellékfolyóiban. Telepített állománya jelen van Angliában, Franciaországban, Olaszországban, Jugoszláviában, Spanyolországban (Ebro-folyó vízrendszerénben kapitális példányok élnek).Magyaroszágon nagyobb folyóink Duna, Tisza, Körösök, Rába (rendkívül gazdag harcsaállománnyal rendelkezik), valamint nagyobb tavaink Balaton (Fonyódi árok, Tihanyi kút kb. 11 m-es mélysége), Velencei tó, Ferto -tó, és holtágaink Fadd-Dombori duna holtág, Ráckevei Duna, Holt-Körösök, Alcsiszigeti Holt-Tisza (harcsaállománya jó viszont meg kell keresni oket, foleg a repülotér és a gáztelep alatti vízrészek kecsegtetnek jó eredménnyel) rendelkenek jelentos harcsaállománnyal.
A harcsa a nagyobb vizeink fenéklakó hala. Folyókban ott él, ahol a dévér, az állóvizek közül a nagy kiterjedésu, nem túl mély tavakat kedveli (Pl. bánytavakban nem mindig találja meg életfeltételeit). Déli vidékeken elviseli a magas sótartalmat is elviseli, de jobban érzi magát édesvízben. Állandóan keresi a búvóhelyeket, elsüllyedt fatörzsek és vízinövények között.Nagyobb harcsák búvóhelyeit mindig a természetes fedezékek közelében kell keresni. A folyómedrek mélyedései, nagyobb üregek, mellékfolyók torkolatai, duzzasztók alvize, tavak nádszegélye, ahol a harcsa meglapul. Általában alkonyatkor és éjszaka indul táplálékszerzo körútra, a zsákmányát búvóhelye közelében kapja el. Elofordul hogy nappal is mozog a harcsa, foleg áradáskor nagyobb eromuvek kavargó oxigéndús vizében, valamint borús eseos idoben, zivatar, felhoszakadás elott fokozott mozgást figyelhetünk meg nála, ami betudható a légköri elektromosság növekedésének.Mindig a mély víz felol a sekély víz felé rabol.
Telepítésérol megoszlanak a szakemberek véleményei, annyi biztos azonban, hogy a harcsát nem lehet minden megfontolás és válogatás nélkül kihelyezni akármilyen kis vízbe. Sokan állítják, hogy a harcsák jelenléte kedvezotlenül hat a pontyállományra, eggyes szakértok viszont azt valják, hogy jelentosen csak a nagyobb példányok tesznek komolyabb károkat a nemeshalállományban. Egyes tavakban például A Dunántúlon fekvo Pécsi-tóban olymértékben elszaporodott a harcsaállomány, hogy gyéríteni kellett az állományt, így minden horgásznak aki 20 kg feletti testsúlyú harcsát fogott ki a következo évre szóló területi jegyet kapott.
Méretkorlátozást általában célszerubb a helyi adottságoknak (telepítési suruség, rendelkezésre álló takarmányhal) megfeleloen meghatározni.

Testfelépítése és érzékszervei:
Az európai harcsa testi felépítése annyira jellegzetes, hogy csak kevés hallal tévesztheto össze. Hatalmas, felülrol kissé lapított feje a testhosszúság körülbelül 20 százalékát teszi ki. Óriásira tátható szájában suru éles ún. gerebenfogazat található, amely reszelore emlékeztet, könyen lehámozhatja az óvatlan horgász kezérol a bort. A törzs keresztmetszete körkörös-ovális, a farok felé ellaposodik. A kicsi hátúszó egy kemény és négy lágy úszósugárból áll, a farok alatti úszó messze hátrahúzódik, de nincs összenove a farokúszóval.A mellúszók nagyok és kerekded formájúak, egy kemény úszósugárral ( mellúszó szolgál a hacsának úszása közbeni stabilizálásra). A hasúszók hasonló alakúak, de jóval kisebbek, közvetlenül a végbélnyílás elott helyezkednek el. A hacsa bore sima nyálkás, teljesen pikkelytelen. Színe hátoldalon sötétszürke, feketés vagy zöldesszürke, barnás, hasa felé egyre világosodik, piszkosfehér. A testszínt erosen befolyásolja a vízfenék és a vízviszonyok milyensége. Létezik ún. márványozott, arany sot albínó változata is.
Az európai harcsa jellemzoje a testhosszúság mintegy 10 %-át kitevo kb. a szemmagasságból kiinduló két bajússzál, az alsó álkapcson ugyancsak található 4 darab vékonyabb és gyengébb bajússzál. (a harcsa táplálkozásában nagy szerepe van a bajúsznak, mivel ízlelobimbók sokasága található egyetlen bajússzálon).
Az ikrások és a tejesek megkülönböztetése nem egyszeru feladat, csak nagyobb tapasztalattal sajátítható el. Használható jellemzo a nagy ivari szemölcs formája a végbélnyílás környékén (a tejeseknél kicsi és hegyes, az ikrásoknál tompa és ívási idoszak végén piros színu).
A harcsa széles szájából a nagy garat eloször a zsákszeru gyomorba vezet, a gyomortartalom vizsgálatok bebizonyították, ellentétben a pontyfélékkel szemben erosen savas kémhatású. Az elágazó nagy vese a testüreg hátuljában a gerincoszlop alatt helyezkedik el. Az ugyancsak nagyméretu, szabálytalan alakú máj mellett helyezkedik el az ugyancsak hatalmas úszóhólyag, amely hossza eléri a testüreg hosszának 80 5-át. Az úszóhólyag egy nyitott légvezetéken áll kapcsolatban a garattal, amely kapcsoloódik az úgynevezett Weber-féle szervhez, amely a nyomásingadozás érzékelésére szolgál.
A harcsa oxigénigénye nem nagy, megegyezik a pontyéval, fejlett a borlégzése.
Az érzékszervei közül meg kell említeni az íz- szag érzékelését (bajússzálakon, szájszélen, orrnyíláson), nyomás- rezgésérzékelését- és hallószervét (Weber-szerv). Látása gyenge, szeme csak arra alkalmas, hogy megkülönböztesse a világost és a sötétet.

Szaporodás, egyedfejlodés:
Az európai harcsa nyáron májustól júliusig ívik, kedvezotlen idojárás esetén ez az idoszak eltolódhat. Az ívóhelyeket akkor keresik fel a harcsák ha a víz homérséklete tartósan elérte 20-22 Celsius-fokot. Az ikra lerakásánál elonyben részesítik a parmenti dús növényzetu helyeket, különösen kedvelik a vízbedolt fákat, és gyökereket. Az ívóhelyeket a párok megtisztítják. Az ikrák átméroje 1,5-2,0 miliméter, méretük a kikelésig jelentosen növekszik. Kezdetben az ikra ragacsos erosen tapad a gyökerekhez szilárd csomókba. A fejlodés során csökken az ikrák ragacsossága, igen érzékenyek ebben a stádiumban, különösen a mechanikai sérülésekre. Ha a vízfenékre ilyenkor lehullanak, akkor elpusztulnak. Az ikrából az ivadék 23-25 Celsius-fokos vízben 2,5-3 nap alatt kel ki. A kis harcsalárvák kezdetben fényérzékenyek. Menekülnek a fénysugár elol, egészen az elso táplálékfelvételi napig (kb. 7-10 nap). A harcsa késobb is igényli a búvóhelyet. A szaporulat kezdeti veszteségei igen nagyok. A harcsa az elso életév végére 15-20, a második év végére 30-40, a harmadik és negyedik évben elérik az 50-80 centiméteres testhosszúságot és a 3 kg- os testtömeget. A további testsúlygyarapodás erosen függ a harcsa életterétol. Régebbi beszámolók szerint az európai harcsa maximális testhosszúságát 3-5 méterben, maximális súlyát 200-300 kilogrammban adják meg(Kaszpi-tó, Fekete-tenger térsége).

Táplálkozás:
A harcsa nagysága ellenére megmarad a változatos étrend mellett, étlapján szerepelnek: férgek, rovarlárvák, puhatestuek, csigák, rákok (gyomortartalom vizsgálat alapján a rák foleg nyári idoszakban képezi táplálékának jelentos részét), de az egeret, békát, patkányt is fogyasztja, sot egyes vizeken a nagyobb harcsák a vízimadarakat is lehúzzák. Halak közül inkább a kisebb példányokat ragadja meg hatalmas szája ellenére, tehát keszegeket, sügeret, compót, néha elofordul, hogy a növendék nemeshalállományban is kárt tesz, ezért nagymértéku szakértelmet igényel a kihelyezése.

Harcsa